Egykor nagyszerű faj... Megtörik-e oláh koholmányok igájában?
2011.02.28. 20:39
“Mit csináljon ez a magas kultúrájú nagyszerű faj egy
olyan nép zsarnoki uralma alatt, melynek bordélyházi
közéleti morálja és kamcsatkai általános műveltsége van?”
Szabó Dezső
Az angol írónő, Bronwen Riley sok tetszetős, színes - a könyv felét kitevő –, nagyalakú fotóval tarkított Erdély című könyvében (Tansylvania, Frances Lincoln, 2007) jó néhány dolog nem hagy nyugodni. Címe ellenére a könyv csaknem kizárólagosan a korábban szászok lakta városokra, illetve falvakra és az Erdélyi-középhegység, valamint Máramaros elzárt, román településeire koncentrál. A magyar királyság oltalmában a szász szorgalom teremtette városokra, a világörökség részét képező erődtemplomokra, falvaikra és a középhegység mócaira, szokásaikra, és persze a térség történelmére. Míg a székelyekről, magyarokról szinte semmit, a cigányokról bővebben szól Riley, de liblingjei a mócok és Máramaros románjai! A könyvben nem nehéz felfedezni a szerző románság iránti szimpátiáját, dacára a tárgyilagosságra törekvés látszatának.Beszédes a magyarság erdélyi szerepének, jelenlétének bagatellizálására, hogy habár a szerző könyve elején megjegyzi, a román helyneveket német vagy magyar nevük is követi, szinte egyetlen magyar nevet sem láttam Erdély című könyvében! Csak románt és németet, illetve szászt! (Vajdahunyad pl. csak Hunedoara, Segesvár meg persze: Sighisoara…) ”Erdélyt a romantika számára teremtették… Favágók, boszorkányok, vidám molnárok, tragikus sorsú árvák, medvék és farkasok élnek a nagy erdőkben és városokban, s falvakban, melyeket szász telepesek alapítottak a középkorban.” Erdély a „testet öltött népmese” – írja Riley. Az olvasóban már kezdetben azt a benyomást kelti, hogy itt nem sokat teremtettek a magyarok, elődeikről meg egy szó sem az egész könyv folyamán! „Erdélyért háborúztak és sokan vágyakoztak rá; Erdély az a hely, ahol némely fajok nagyfokú elnyomást szenvedtek el, míg mások elképzelhetetlen szabadságot élveztek.” - Hogy kire, kikre gondolhat Bronwin Riley az „elnyomók” alatt, esetleg kísérő fotográfusa, Dan Dinescu tanácsára, arról később többet tudunk meg.
Az Erdélyre formált történelmi igényeket látszólag elfogulatlanul ítéli meg Riley, pontosabban takargatja ismerethiányát a megjegyzéssel, hogy „csaknem lehetetlen egy semleges szempontú Erdély-történelmet találni, a lakosságra és a politikai történésekre vonatkozó beszámolók óriási különbséget mutatnak a szerző nemzetiségétől függően.” Hogy a román őshonosságot állító igények mellé Riley miért vette be még a szászokét is, az rejtély. Állítólag egy 17. századi mű (A régi és új német Dácia, Johannes Tröster) nyomán a térség szászai is valamiféle töretlen leszármazási vonalat kezdtek nyilvántartani a dákokkal, akik viszont a „német” gótok és a trák eredetű géták leszármazottjai. – Nesze nektek, szászokat betelepítő II. Géza és András királyaink! – Igaz, a szászság lassacskán ejtette e ködös mítoszokat.
Nem úgy románok, akiknek eredetmítoszát Riley is segíti öregbíteni. Mindenekelőtt megemlítendő, hogy szótárában az őshonosságot eldönteni hivatott érvek sora a dákok i. u. 1. századi államával, majd a Trajánusz császár által 106-ban megdöntött dák uralmat felváltó, kb. 150 éves római jelenléttel kezdődik. Egyelőre eltekintve a térség korábbi telepeseitől - a magyarság elődeitől -, önmagában a dáko-román származás elmélete megannyi sebtől vérzik, melyeknek Riley a jelek szerint nincs tudatában. A dákok ezerkétszáz méter magasságban fekvő Sarmizegetusa Regia nevű központi erődítményének romjai közt, ill. közelükben feltárt leletek olyan kulturális szintről tanúskodnak, melynek az oláhok/románok körében hosszú ideig nyoma sem volt! (Ettől függetlenül ők „román Stonehenge”-ként emlegetik!) A román „történészek” szerint a dákokat szétverő római hadak nyomán a bevándorló telepesek és légionáriusok összeházasodtak a helyi (dák) lakossággal, akik persze 150 év alatt átvették a latin nyelvet, a római kultúrát. A románok fő érve a római leszármazásra nyelvük állítólagos latin eredete, amit ők a dáciai másfélszáz éves római uralomból származtatnak. Riley helyesen érvel, hogy „római Dáciát, bármely más gyarmathoz hasonlóan a birodalom minden pontjáról – a keleti Szíriától a nyugati Angliáig - jövő változatos népkeverék lakhatta. (Angliában egy dák katonai osztag védte Hadrianus Falát, éppúgy, mint ahogy angliai katonák voltak jelen Dáciában.)” Valójában „nagyon kevés tiszta, nem kevert vérű római telepedhetett le Erdélyben” – ismeri be.
Tárgyilagos történelmi feljegyzések és a régészet bizonyítja, hogy i. u. 271-ben Aureliánusz császár kiürítette a térséget a gót veszély miatt, s a római egységekkel a Dunától délre vonulva magával vitte a telepeseket is. Az oláhok/románok valójában a Macedóniából és Albániából származó, pásztorkodó vlachok leszármazottjai, s nyelvüket itt érte a latin hatás. Erdélyben csak jóval később, a 13-14. században tünedeztek fel. A románok azt állítják, hogy „a vlachok Dáciából terjeszkedtek déli irányba a Balkánra, ill. a déli-vlachok azoknak a dáko-románoknak a leszármazottjai, akik Aureliánusszal a Dunától délre telepedtek át.” Riley mentőövet dob a románoknak, hogy Erdélyre formált igényük mégiscsak valamiképpen jogosnak tűnhessen. Azzal érvel, hogy „mivel a vlachok nomád, pásztorkodó nép voltak, lehetséges, hogy egy águk letelepedhetett a Kárpátokban a 9. század előtt”! – Ez persze a magyar betelepedés utolsó hulláma: a honfoglalás időszaka.
A magyar-japán nyelvrokonságot kutató, a japánok eredetlegendáit, a Kodzsikit magyarra fordító Kazár Lajos Tények koholmányok ellenében: Erdély - oláh/román őshaza Kr. e. 70 óta? c. könyvében (Facts against Fiction: Transyilvania-Wallachia/Rumanian Homeland since 70 b.c.?, Forum of History, 1993) 17, máig megválaszolatlan kérdést tesz fel a dáko-román leszármazás történészeinek. Ezen elmélet szerint az oláhok/románok állandó lakosai Erdélynek a dákok óta. Íme a legfontosabbak Kazár Lajos románoknak feltett kellemetlen kérdései közül:
- Feltételezve, hogy a rómaiak Erdélyből való kivonulása után (i. u. 270 körül) az oláhok/románok helyben maradt ősei (dáko-románok) barlangjaikba húzódva túlélték a népvándorlás gót, hun, gepida, avar és bulgár hullámait, „szeretnénk tudni, pontosan melyik barlangokban maradtak fenn észrevétlenül azokban a háborús évszázadokban?” Hol vannak a régészeti bizonyítékok, melyek a dák-római tömegek e barlangokban lakásáról tanúskodnak? Valójában Erdélyben és a környező területeken, az i. u. 270 és a 13. század közti időszakban „az állítólagos dáko-román népesség jogosan elvárható több száz ezer temetkezési helyének teljes régészeti hiányával” találkozunk!
- A dáko-román elmélet hirdetői szerint az oláhok/románok a ma Erdélynek nevezett területen lettek keresztények a 4. vagy 5. században. Ha ez így van, kíváncsiak vagyunk: hol vannak az oláh/román dáko-román elődeinek ezen időszakot megelőző, i. u. 270-ra következő vallási ábrázolásai, melyeket a barlangok minden bizonnyal jól megőriznének? Hol vannak ennek a népnek a vallási ábrázolásai a kereszténység felvétele és a magyar királyságban történő első említésük, a kora 13. század közti időszakból? Hol vannak az első időszak (i. u. 270 és a 4. ill. 5. század időköze) kellő számú dák vagy latin feliratai, illetve a második latin vagy újlatin feliratai „a barlangtemplomok falain, sírköveken vagy más kultikus tárgyakon, mivel az ilyen, római civilizációról tanúskodó írásos emlékek nem hiányoznak számos, rómaiak által egykor meghódított területen”?
- Hogy lehetséges, hogy sem Rómában, sem Bizáncban nincs feljegyzés arról, hogy:
1. „Provincia Dacia i. u. 270 körüli kiürítése után az állítólag helyben maradó ’dáko-román’ népesség felvette a kereszténységet,
2. hogy évszázadon keresztül bármiféle püspöki látogatás történt e népesség körében,
3. s hogy felfedeztek egy latinul beszélő népességet az egykori Provincia Dacia területén?” Ez utóbbi szenzációszámba ment volna, lehetővé téve, hogy a terület a keresztény térítés egy újabb központjává válhasson.
2. hogy évszázadon keresztül bármiféle püspöki látogatás történt e népesség körében,
3. s hogy felfedeztek egy latinul beszélő népességet az egykori Provincia Dacia területén?” Ez utóbbi szenzációszámba ment volna, lehetővé téve, hogy a terület a keresztény térítés egy újabb központjává válhasson.
- A románok őseiről szóló feljegyzések kezdettől fogva a pravoszláv, keleti kereszténység követőiként emlitik őket. Szent István 1003-al kezdődően Erdély-szerte is hozzáfogott a római katolikus egyházközségek kiépítéséhez és „az 1054-es egyházszakadás óta a Magyar Királyságban a pravoszláv egyház követőit eretneknek tekintették, s mint ilyenek nem maradhattak vagy telepedhettek le ott.” Hogyan történhetett, hogy az oláhok/románok állítólagos dáko-román ősei, akik ugye Erdélyben éltek, nem kerültek összeütközésbe I. Endrével és az őt követő uralkodóinkkal ortodox keresztény hitük miatt? Ha pedig a Magyar Királyság alattvalóiként tértek át a pravoszláv hitre: mikor, miért és kinek az engedélyével történt ez?
- Még fogasabb kérdés, hogy az oláhok/románok állítólagos dáko-román őseinek nyelvében Erdély neve miért nem maradt fenn? - A rómaiak csak Provincia Dácia néven emlitik! – „Miért kellett a románok oláh őseinek az ómagyar Erdel nevet kölcsönözniük, melyet a románok… még mindig Ardeal-nak írnak és ejtenek?” (Az Erdel szó eredetileg az Erdő Elve névből - „erdőn túli vidék” – rövidült le későbbi Erdély formájává.)
- Kivédhetetlen kérdés az is, hogy ha Angliában, dacára a 400 éves római jelenlétnek, a latin nyelvhasználat megszűnt, „hogyan maradhatott volna fenn a kiürített Provincia Dáciában puszta 165 évnyi római uralom után?” Ráadásul a telepesek és katonák java része nem Itáliából jött, s így legtöbbjük a latint alig-alig beszélte.
- A 19. századi román nyelvész, Alexandre de Cihac szerint a román nyelv szavainak: 45.7%-a szláv, 31.5%-a latin, 8.4%-a török, 7%-a görög, 6%-a magyar, 0.6%-ka albán eredetű, elenyésző meghatározhatatlan gyökerűvel, melyek közt dák szó nincs!
- Hogyan lehetséges, hogy a római kivonulás után az évszázadokig Erdélyben élő, fejlett kultúrájú, német nyelvcsaládhoz tartozó gótoktól és gepidáktól egyetlen szót sem vett át a velük szomszédságban élő dáko-román nép – az oláhok/románok mesebeli ősei?
- Mivel a történelemkutatás kizárja, hogy az albánok Edély területéről vándoroltak Albánia vidékére, hogyan magyarázhatók a románok és az albánok közti szembeötlő vonások? „Véletlen talán, hogy az oláhok/románok Erdély irányában való vándorlása pontosan Albánia közeléből történt? Köztudott, hogy még a 10. században is kiterjedt oláh települések léteztek a későbbi Albánia közelében. Az urumunian és meglenetic ’románok’ még ma is ott élnek.”
- Basilios bizánci császár 1020-ban az Albániától dél-keletre levő Ochrida-i érsekség egyházi fennhatósága alá helyezte a levert, kóborló ’vlachokat’, az oláhokat. „Miért van az, hogy az erdélyi oláhok/románok még 1715-ben is az Ochrida-i érsekség egyházi fennhatósága alá tartoztak, amikor szláv szertartású, ortodox érsekségek közelebb is voltak hozzájuk?”
- Miért van az, hogy Erdélyben még a 19. század második felében is szláv volt az oláh/román liturgia nyelve (latin vagy oláh/román helyett) és az, hogy évszázadokon keresztül annyi szerb vagy bolgár származású tagja volt az oláh/román klérusnak? S mivel lehet magyarázni, hogy az állítólagos dák, ill. római leszármazottak közt még a papok (pópáik) sem a latin, hanem a cirill betűket használták még a 19. században is? Ha az oláhok/románok állítólagos dáko-román elődei, akik ugye latinul írtak (!), áttértek a cirill betűhasználatra – ami csak a 9. század után történhetett, mert a szlávok közt hittérítést folytató görög Cirill csak ekkor találta ki számukra az írásrendszert! –, akkor miért és mikor történt ez a Magyar Királyságban, ahol egyedül évszázadokkal később, a török elől menedéket kereső szerbek és wallachiai oláhok használták ezt?
- A Regestrum Varadiense dokumentumában fennmaradtak a Váradi Püspökség fennhatósága alá tartozó kelet-magyarországi, erdélyi területek 1205 és 1238 közötti bírósági ügyeinek feljegyzései. Mintegy 600 helységnév és kb. 2500 családnév kerül említésre. „Egyetlen lista sem tartalmaz oláh/román nyelvből származó neveket, noha a magyarok mellett vallonok, németek, ruténok és izmaeliták is említtetnek és az oláh/román nevek a későbbi évszázadok folyamán nem hiányoznak a Magyar Királyság dokumentumaiból. Mivel lehet ezt magyarázni?”
- Végére hagyva a kegyelemdöféseket, Kazár Lajos felteszi a kérdést: mivel lehet magyarázni, hogy az oláh/románok, akik az erődvárosokat építő dákok máig megcsodált városokat, utakat, viaduktokat alkotó rómaiak leszármazottjainak tekintik magukat, „a ma Erdélynek hívott területen sohasem építettek akár egyetlen várost? Mi több, az oláh/román szó a ’városra’: oras, ami az ómagyar ’waras’ elferdítése”!
- Az erdélyi településtörténelmet vizsgálva, a 13. század végén már létező 511 faluból csak háromnak van oláh/román eredetű neve. - Kedves, ködös hazugságokkal, koholmányokkal operáló EU-s oláh barátaink, a fentiek fényében kulcskérdésünk önökhöz a következő. - „Az oláhok/románok ősei a 13. században kezdtek Edélybe vándorolni?”
- Joggal kérdezzük: ugye ez magyarázza, hogy „Erdélyben egyetlen folyónak vagy folyócskának sincs az oláh/román nyelvben gyökerező neve?”
Remélhetőleg már a múlté a Szabó Dezső által konstatált „kamcsatkai általános műveltség” a románság körében, így joggal várjuk el történészeik érdemleges válaszát a fentiekre. De valójában az egész „dáko-román leszármazás” lárifári tárgytalan, ugyanis volt élet Erdélyben, a Kárpát-medencében a dák-római időszakot megelőzőleg is! Az i. e-i 5. században élő Hérodotosznál, a történetírás atyjánál olvashatjuk, hogy "Szkítaország legnagyobb folyója az Ister (IsterGam-Esztergom) (Duna).” Közli, hogy az „Isterbe folyik a Tiphisas (Tisza) és az Agatirs scytha törzsektől Erdélyből a Maris (Maros)." (IV. könyv, 48. bekezdés) De a régészeti leletek a székelység jóval korábbról datálódó jelenlétét mutatják Erdélyben. Dechelette, a neves francia bronzkor-kutató szerint a Kárpát-medencében a székelyek által készített bronztárgyak kora 2000 évvel megelőzi a nyugat-európai bronzkori leleteket, ugyanakkor „egy Torontál megyében talált, székely rovásírással ellátott bronz fokos keletkezésének időpontja i. e. 5000-ig nyúlik vissza.” A Székelyföldi Tordos-on Torma Zsófia által talált, s ugyanebből az időszakból származó agyagedényeken és pecséteken, a fokoson láthatóval megegyező írásjelek vannak és valamennyi „erős hasonlóságot mutat a mai székely rovásírással”, írja a történész Botos László.
Nemcsak a régészettel, „de metrikus antropológiai elemzéssel is bizonyítani tudjuk, hogy a jelenkori székelyek és magyarok az elő-székelyek egyenes ági leszármazottjai” – írja Botos László.” Valójában a székely rovásírás megelőzte a hosszú ideig a világ első írásos emlékeinek tartott mezopotámiai rovásírás születését, és mint John Dayton, a neves régész mondja: „Teljesen egyértelmű, hogy Mezopotámia fémkohászati gazdagságát Közép-Európában fejlesztették ki.” Daytonnak meggyőződése, hogy az i. e. 4 évezred végének súlyos aszálya miatt valójában egy, a történészek által elfogadottal ellenkező irányú „vándorlása történt a népességnek, a meditterán, közel-keleti, sőt, talán egyiptomi térségbe.” Úgyszintén Dayton kutatásai tanúskodnak arról, hogy az írás, a fémkohászat, a korongozott - 1700 Celsius fokos hőmérsékletet igénylő -, zománcozott fazekasság technológiája feltalálása mellett minden bizonnyal a Kárpát-medence volt a kerekes szekér előfordulásának legkorábbi színhelye is. „A kerekes kocsi létezésének legkorábbi, egyértelmű bizonyossága Budakalászról származik: mégpedig a Baden-kultúra i. e. 2900-2400 körüli temetkezési helyén talált kocsi agyagmodellje.” (László Botos, Opinion about the Surprising Results of Dr. Mario Alinei’s Research, 2009.)
Egyre több honi és nemzetközi őstörténet kutató körében – szemben a Tudományos Akadémia nemzetidegen szélhámosaival -, erősödik a meggyőződés, hogy a kedvezőbb éghajlati, domborzati viszonyokkal, fejlettebb termelési technológiával rendelkező Kárpát-medence évezredeken keresztül ontotta magából a lakosságfelesleget. A népvándorlással egy-egy, őseiben elszármazott nép olykor visszatér az elődök által lakott térségbe, a Kárpát-medencébe, Erdélybe, bizonyítva a krónikáink, gesztáink és elhallgatott történetíróink által nyilvántartott „szkíta-hun-avar-magyar folytonosságot”.
John Dayton véleményét erősíti meg Blagoje Govedarica hamburgi régészprofesszor 2004-ben megjelent: „Jogarhordozók – A sztyeppe urai” c. monográfiája. (Zeptertrager- Herrscher der Steppen) Fő következtetése, hogy i.e. 5 100-tól kezdve a Kárpát-medencéből, pontosabban az Erdély-Felső-Tisza körzetből nagyszámú népesség települt ki az Al-Dunához, a Meótiszhoz, a Volga-könyökhöz és a Kaukázusba. Tekintve, hogy ez a “népesség-kitelepülés milliós nagyságrenddel jellemezhető, hiszen több ezer településről van szó”, ahol az átalagos lakosságszám néhány száz fő volt, az említett körzetek az eurázsiai fejlődést döntően befolyásoló művelődési központokat képeztek, írja Grandpierre Attila. (A szkíták székely eredete, http://www.mvsz.hu/mtf/mtf_03d.html) Az orosz régész Igor Mazura, Oxford Journal of Archaeology-ban (2005) megjelent cikke szerint is “az i. e. 5. évezredtől Erdélyből nagy létszámú népesség költözött egyre keletebbre, település-hullámok egymásra következő sorozatát hozva létre a nyugat-eurázsiai síkságon.” Grandpierre Attila Natalie Taranec, a Sydney-i Powerhouse Museum munkatársa 2005-ben megjelent cikkét idézi, ahol Taranec “az i.e. 5 500-tól i.e. 2 400-ig az eurázsiai síkság nyugati felén élő kukutyini-tripoljei műveltség népéről (Cucuteni-Trypillian culture, 2010) megjegyzi, hogy a kukutyin-tripoljei műveltség népének utódai a szkíták. Ha viszont az eurázsiai síkság népe a Kárpát-medence ősnépéből települt ki, akkor a Kárpát-medence őshonos népe a szkíták elődje. Mivel a székelyek magyarul beszélnek, és őrzik ennek az ősnépnek a hagyományait, szokásait, ezért arra a következtetésre jutunk, hogy a Kárpát-medence őshonos népe, a szkíták, és a székely-magyarok egyugyanazon nép, különböző korokban, különböző megközelítésben nyert elnevezései.” (Ugyanott) - Helyhiány miatt a dákokat megelőző időszakról csak ennyit.
Bronwin Riley az Erdélyre formált történelmi igény eldöntésekor minderről nem veszt tudomást! Befejezésül kanyarodjunk vissza Riley kedvenceihez, az Erdélyi-középhegység „szabadságszerető” mócaihoz, akiket Riley talán éppen a dáko-román örökség leghitelesebb képviselőinek tart, tekintve, hogy az egykori Dácia központi területének lakói. Riley elkalauzol bennünket falvaikba, melyek az egykori „útonállók földjének mélyén fekszenek”. Az itteni mészkőbarlangok, alagutak, vízmosások és erdők rejtekhelyül szolgáltak „sokak számára a környező völgyekből, amikor többé nem tudtak vagy nem akartak adózni osztrák vagy magyar uraiknak a 19. században.” – Talán e barlangokban húzták meg magukat a „dáko-román ősök” is a történelem viharos századaiban? - Móc földről származik „Románia egyik legünnepeltebb forradalmára, Avram Iancu, aki az 1848-as felkelések idején a románokat vezette a magyarok ellen” – írja Riley. Kár, hogy nem nézett utána alaposabban, ki is ez a „forradalmár”, és kiket is tekintett a románság elnyomóinak! Angliában élő honfitársaink remélhetőleg ez ügyben is felvilágosítják Rileyt a mindenhol hozzáférhető irodalomból.
A korábbi évszázadok magyarellenes felkeléseihez hasonlóan, 1848-ban sem az osztrákok, de az őket befogadó magyarság ellen lázadtak a románok! Az ügyvéd Avram Iancu, a teológus Axente Sever és mások által vezetett móc horda 1848 novembere óta Erdély-szerte magyarokat gyilkolt. Meg kell kérdezni kedves Bronwent, vajon ’49 januárjában, Nagyenyeden, ahol osztrákok iránti hűségnyilatkozatot írattak alá a magyar lakossággal, az általuk legyilkolt 800 nagyenyedi magyar mind az őket „elnyomó, adóztató magyar urak” közé tartozott? S a több mint 3000, egy szál ruhában, talán hálóingben a környező erdők, mezők mínusz 20 fokos éjszakai fagyhalálába kiűzött magyar is mind elnyomta őket? Amíg a tömeggyilkos Iancunak szobra áll Tordán s másutt, magyar ember nem nyughat. El kell pucolni, mint a vörös gróf Károlyiét! – De ha ez utóbbi sem „szempont” a Fidesz-kormány számára, milyen támogatást remélhetünk a korábbihoz? - Noha Iancu és Axente Sever érdemeikért megkapta Bécstől az „Arany kereszt” kitüntetést, az orosz cártól pedig a „Szent Anna keresztet”, az osztrákok hamarosan letartóztatták az ellenük forduló két móc bűnözőt. Iancut alaposan helybenhagyták, s noha mindkettőt szabadon engedték, Iancu később megőrült. De a nagyenyedi vár falán máig is csak piciny márványtábla őrzi, néhány római számmal rajta, az alatta nyugvó 800 legyilkolt magyar emlékét!
Lehetne tovább böngészni Riley könyvét, de egyelőre elégedjünk meg ennyivel.
Balla József
2011. február 27.
(Kuruc.info)
Íme a román bodzaszedők Beverly Hills-e
2011.02.27. 21:19
Bucarest közeli Buzescu cigány falu főutcája:
Romániában is dübörög a színesfém bodzaipar!
kurucz.info
kurucz.info
Valóban Irán fenyegeti a világbékét – vagy inkább Kis- és Nagy-Izrael?
2011.02.25. 11:08
A dübörgő cionista propagandagépezet azt szeretné elhitetni velünk, hogy a világ békéjére leselkedő legnagyobb veszély az Iráni Iszlám Köztársaság létéből fakad. A „mullahok” ugyanis nemcsak egy kegyetlen, elnyomó diktatúrát tartanak fönn, de atomfegyver előállításán is munkálkodnak azzal a céllal, hogy „letöröljék Izraelt a térképről”, s háborúkat robbantsanak ki - hallhatjuk nap mint nap. Sőt, állítólag a „vérszomjas mullahok” az USA-ra és Európára is rakétákat akarnak kilőni.
A valóság ezzel szemben az, hogy a perzsa állam lényegesen több szabadságot biztosít polgárai számára, mint azok az izraeli-amerikai csatlós arab rezsimek, melyek ellen népi fölkelések robbantak ki az utóbbi időben. De ami fontosabb: 1979, vagyis az iszlám forradalom kitörése óta Irán egyetlen egy ország ellen sem intézett támadást. Az 1980 és 88 között lezajlott háborút Irak és Irán között a bagdadi rezsim kezdeményezte – az USA, Izrael és a nyugati világ támogatásával.
De nézzük meg, hogy ugyanebben az időszakban – vagyis 1979 óta – a „csak védekező”, az „örök áldozat” szerepét játszó Izrael hány alkalommal támadt rá szomszédaira:
1981: A zsidó állam légiereje lebombáz az iraki Osirikban egy állítólagos atomlétesítményt. A 2003-as amerikai invázió után vizsgálódtak a helyszínen, és nem találtak semmiféle bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy Osirikban valóban nukleáris fegyverek előállításán dolgoztak volna valaha is.
1982: Izrael megtámadja Libanont. A háború során az izraeli hadsereg támogatását élvező falangista milíciák borzalmas vérfürdőt rendeznek a sabrai és satilai menekülttáborokban.
2003: A zsidó állam hadereje behatol Gázába és Nablusba, ahol palesztinokat gyilkol.
2007: Izrael bombáz valamilyen szíriai üzemet, ismételten arra hivatkozva, hogy a gyárban fegyverek – esetleg nukleáris fegyverek – előállítása zajlik. Bizonyíték erre az állításra természetesen nincs.
2006: A zsidó állam hadereje megtámadja Libanont. A harcok során 1200 libanoni veszti életét, akiknek többsége polgári személy. De meghalnak az izraeli légi csapások során ENSZ-alkalmazottak is. A Hezbollah heves ellenállása következtében visszavonuló izraeliek aknák sokaságát helyezik el Dél-Libanonban.
2008. február: Izrael támadást intéz a Gázai övezet ellen, és közel 100 palesztint öl meg. A harcok után tűzszünetet hirdetnek, melynek a zsidó haderő 2008. november 4-i akciója vet véget, amikor is hat Hamász-harcos veszti életét.
2008. december 27.: Izrael megindítja három hetes offenzíváját a Gázai övezet ellen. A példátlan vérengzés nyomán 1400 palesztin hal meg, akiknek többsége nő és gyermek. A zsidó állam hadereje tiltott fegyvereket – például foszforbombákat – is bevetett, ezen kívül kórházakat, iskolákat, lakóházakat is tűz alá vett. Izrael mindössze 13 katonáját veszítette el az agresszió során.
2010. május: Izraeli katonák nemzetközi vizeken támadnak meg egy a Gázai övezetbe segélyeket szállító hajót, melynek kilenc utasát lemészárolják.
1979 és 2010 között mindemellett az izraeli haderő számos alkalommal hajtott végre úgynevezett „célzott gyilkosságot”, illetve volt arra is példa, hogy az izraeli titkosszolgálat idegen állam területén gyilkolt meg palesztin ellenállókat. (Mint például Dubajban 2010 januárjában.)
1982: Izrael megtámadja Libanont. A háború során az izraeli hadsereg támogatását élvező falangista milíciák borzalmas vérfürdőt rendeznek a sabrai és satilai menekülttáborokban.
2003: A zsidó állam hadereje behatol Gázába és Nablusba, ahol palesztinokat gyilkol.
2007: Izrael bombáz valamilyen szíriai üzemet, ismételten arra hivatkozva, hogy a gyárban fegyverek – esetleg nukleáris fegyverek – előállítása zajlik. Bizonyíték erre az állításra természetesen nincs.
2006: A zsidó állam hadereje megtámadja Libanont. A harcok során 1200 libanoni veszti életét, akiknek többsége polgári személy. De meghalnak az izraeli légi csapások során ENSZ-alkalmazottak is. A Hezbollah heves ellenállása következtében visszavonuló izraeliek aknák sokaságát helyezik el Dél-Libanonban.
2008. február: Izrael támadást intéz a Gázai övezet ellen, és közel 100 palesztint öl meg. A harcok után tűzszünetet hirdetnek, melynek a zsidó haderő 2008. november 4-i akciója vet véget, amikor is hat Hamász-harcos veszti életét.
2008. december 27.: Izrael megindítja három hetes offenzíváját a Gázai övezet ellen. A példátlan vérengzés nyomán 1400 palesztin hal meg, akiknek többsége nő és gyermek. A zsidó állam hadereje tiltott fegyvereket – például foszforbombákat – is bevetett, ezen kívül kórházakat, iskolákat, lakóházakat is tűz alá vett. Izrael mindössze 13 katonáját veszítette el az agresszió során.
2010. május: Izraeli katonák nemzetközi vizeken támadnak meg egy a Gázai övezetbe segélyeket szállító hajót, melynek kilenc utasát lemészárolják.
1979 és 2010 között mindemellett az izraeli haderő számos alkalommal hajtott végre úgynevezett „célzott gyilkosságot”, illetve volt arra is példa, hogy az izraeli titkosszolgálat idegen állam területén gyilkolt meg palesztin ellenállókat. (Mint például Dubajban 2010 januárjában.)
És most nézzük meg az Iránt a világ békéjére nézve a legsúlyosabb veszélyforrásnak tartó Egyesült Államok „teljesítményét” 1979 és 2011 között. Íme:
1980: Katonai akció El Salvadorban.
1982-1983: Amerikai katonák jelennek meg Libanonban.
1983: Amerikai támadás Grenada ellen a rendszer megdöntése céljából.
1983: Amerikai katonai akció Hondurasban és Csádban.
1986: Amerikai harci gépek bombázzák Líbiát.
1988. Amerikai katonák jelennek meg Panamában.
1989: Amerikai tengerészgyalogosok hajtanak végre akciót Kolumbia, Bolívia és Peru területén.
1989: Amerikai tengerészgyalogosok tűnnek fel a Fülöp-szigeteken és Panamában.
1990: Amerikai katonák jelennek meg Libériában és Szaúd-Arábiában.
1991: Az USA hadereje – a csatlós államok „nemzetközi koalíciójának” támogatásával – háborút indít Irak ellen Kuvait „felszabadítása” céljából.
1991: Amerikai katonák akciót hajtanak végre Zaire-ban.
1992: Amerikai katonák jelennek meg Sierra Leonéban és Szomáliában.
1995: Az USA légiereje boszniai szerb célpontokra mér csapást.
1996: Amerikai katonák tűnnek fel Libériában és a Közép-Afrikai Köztársaságban.
1991-2003: Amerika számos alkalommal bombáz iraki célpontokat.
1998-99: Amerikai katonák tűnnek fel Kenyában és Tanzániában „terroristák” után kutatva.
1998: Az amerikai légi erő szudáni és afganisztáni célpontokat bombáz.
1999: A NATO-haderő légicsapásokat mér Szerbiára.
2000: Amerikai katonai akciók Jemenben és Kelet-Timorban.
2001: Az USA hadserege lerohanja Afganisztánt, és a mai napig megszállás alatt tartja.
2003: Az USA hadereje megtámadja és megszállja Irakot.
2003: Amerikai katonák tűnnek fel Libériában.
2004: Amerikai katonák jelennek meg Haiti szigetén.
2004-től: Megkezdődnek a pilóta nélküli harci gépekről indított rakétacsapások pakisztáni területen található célpontok ellen.
2004-től: amerikai katonák jelennek meg Grúziában, Dzsibutin, Kenyában, Eritreában, Etiópiában, Jemenben és Szomáliában.
1982-1983: Amerikai katonák jelennek meg Libanonban.
1983: Amerikai támadás Grenada ellen a rendszer megdöntése céljából.
1983: Amerikai katonai akció Hondurasban és Csádban.
1986: Amerikai harci gépek bombázzák Líbiát.
1988. Amerikai katonák jelennek meg Panamában.
1989: Amerikai tengerészgyalogosok hajtanak végre akciót Kolumbia, Bolívia és Peru területén.
1989: Amerikai tengerészgyalogosok tűnnek fel a Fülöp-szigeteken és Panamában.
1990: Amerikai katonák jelennek meg Libériában és Szaúd-Arábiában.
1991: Az USA hadereje – a csatlós államok „nemzetközi koalíciójának” támogatásával – háborút indít Irak ellen Kuvait „felszabadítása” céljából.
1991: Amerikai katonák akciót hajtanak végre Zaire-ban.
1992: Amerikai katonák jelennek meg Sierra Leonéban és Szomáliában.
1995: Az USA légiereje boszniai szerb célpontokra mér csapást.
1996: Amerikai katonák tűnnek fel Libériában és a Közép-Afrikai Köztársaságban.
1991-2003: Amerika számos alkalommal bombáz iraki célpontokat.
1998-99: Amerikai katonák tűnnek fel Kenyában és Tanzániában „terroristák” után kutatva.
1998: Az amerikai légi erő szudáni és afganisztáni célpontokat bombáz.
1999: A NATO-haderő légicsapásokat mér Szerbiára.
2000: Amerikai katonai akciók Jemenben és Kelet-Timorban.
2001: Az USA hadserege lerohanja Afganisztánt, és a mai napig megszállás alatt tartja.
2003: Az USA hadereje megtámadja és megszállja Irakot.
2003: Amerikai katonák tűnnek fel Libériában.
2004: Amerikai katonák jelennek meg Haiti szigetén.
2004-től: Megkezdődnek a pilóta nélküli harci gépekről indított rakétacsapások pakisztáni területen található célpontok ellen.
2004-től: amerikai katonák jelennek meg Grúziában, Dzsibutin, Kenyában, Eritreában, Etiópiában, Jemenben és Szomáliában.
Ki fenyegeti tehát a világ békéjét és biztonságát? Az Iráni Iszlám Köztársaság, amely soha, egyetlen szomszédja ellen sem indított háborút, vagy pedig az atomfegyvereket is birtokló Izrael és az USA, mely két utóbbi állam számos agressziót hajtott végre, és katonai akciók sokaságát kezdeményezte az elmúlt három évtizedben?
Perge Ottó - Kuruc.info
Hollywood nem hallott a nem zsidó szenvedéstörténetről
2011.02.24. 19:10
A hollywoodi filmgyártás rengeteget tett azért, hogy "a huszadik század nagy tragédiája, a holokauszt" a közvélemény számára ismertté váljon.
Jelenet a filmből
A sok produkció közül elég, ha csak a Sophie választ című filmet Meryl Streep főszereplésével vagy a Spielberg rendezte Schindler listáját említjük. Ugyanennek a Hollywoodnak ismeretlen a közel húszmillió áldozatot követelő másik szenvedéstörténet, a Gulág, ami ismerve Hollywood erősen Jordán-pozitív fertőzöttségét nem is oly meglepő.
Megtört volna a jég? A neves rendező, Peter Weir (Egy kis szemtanú, Holt költők társasága, Félelem nélkül, Truman Show, Kapitány és katona) egy lengyel fogoly könyve alapján készítette el nagyszabású menekülésfilmjét, The Way Back (Visszatérés) címmel. Igaz, témaválasztását nem sokan támogatták, sőt a rendező szerint a hollywoodi stúdióvezetők sem hallottak a Gulágról, úgy tudták, hogy haláltáborok csak a hitleri Németországban léteztek. Ráadásul az „álomgyár” mindent megtesz azért, hogy a nácikat – és ezek keresztül a németek, valamint az európai kultúrát – eredendően rossznak, a Sátán földi megtestesülésének állítsa be.
A The Way Back nem lett sikeres produkció – reklámja nem volt, alig játszották a mozikban, bár operatőri munkája egészen kiváló, nem jelölték Oscar-díjra – pedig minden megvan benne, amit az amerikai néző szeret: második világháborús történet, hősies küzdelem a gonosszal és a természettel, káprázatos képsorok, ismert sztárok Ed Harris, Colin Farrell. Két nagy hibája azonban akad: nem végződik hepienddel, és ismeretek híján az amerikai közönség nem érti a történelmi utalásokat.
A film üzenete pedig végképp szokatlan a számára. A szökött szibériai foglyok a minden képzeletet felülmúló szenvedéssorozat után elérnek a békés Indiába. Megmenekültek, és még sincs hepiend? Miközben dokumentum bevágásokat mutat a film a szovjet megszállásról, a vasfüggöny felhúzásáról, az 1956-os Budapestről, az 1968-as Prágáról, az 1980-as Gdanskról, az 1989-es Berlinről, a film főszereplője tovább menetel, jelezvén, hogy a Gulág foglyok számára a szabadság a táborból való megmenekülés után csak jóval később érkezett el.
A film üzenete pedig végképp szokatlan a számára. A szökött szibériai foglyok a minden képzeletet felülmúló szenvedéssorozat után elérnek a békés Indiába. Megmenekültek, és még sincs hepiend? Miközben dokumentum bevágásokat mutat a film a szovjet megszállásról, a vasfüggöny felhúzásáról, az 1956-os Budapestről, az 1968-as Prágáról, az 1980-as Gdanskról, az 1989-es Berlinről, a film főszereplője tovább menetel, jelezvén, hogy a Gulág foglyok számára a szabadság a táborból való megmenekülés után csak jóval később érkezett el.
A tájékozatlanság nem feltétlenül az átlagnéző hibája, a Gulág bűneinek nyugati feltárásával nem sietnek, már csak azért sem, mert kínos bevallani, hogy a szövetségesek a második világháborút egy népirtó zsarnok segítségével nyerték meg.
A nyugati baloldali értelmiség pedig messziről kerüli a témát, nehogy Sztálin kritizálása magára az eszmére vetüljön rá. (Egy új amerikai könyv, Stephen Cohen The Victims Return: Survivors of the Gulag After Stalin a klasszikus baloldali tézist erősíti meg, a sztálini rendszer az egész országot behálózta, fogoly és fogva tartó egyaránt áldozat volt.)
Peter Weir nagyon alaposan készült filmjére, évekig tanulmányozta az archívumokat, szakértőnek Anne Applebaum történészt, Gulág- szerzőt kérte fel.
A film szibériai nyitójelenete – a kegyetlen tél, a szűk barakkok, a szemétben élelmet kutató emberek, a politikai foglyokat köztörvényes bűnözőkkel keverő lágerek, ahol az őrök mellett ők is terrorizálták társaikat – dokumentumok alapján került a filmbe, de még a főszereplőket is valós személyekről mintázták: egy Moszkvában dolgozó amerikairól, akit Sztálinnak a nagy 1937-es leszámolása juttatott a börtönbe, egy lengyel tisztről vagy egy lett papról.
A film a lengyel Gulag fogoly Slawomir Rawicz Hosszú menet című bestseller könyve alapján készült. Rawicz társainak 1942-es szökéstörténetét írta meg Szibériától a Himaláján át Indiáig. A rendező kibővítette a menekülő csapatot amerikai üzletemberrel (Ed Harris), Sztálin-hivő orosz nacionalista köztörvényes bűnözővel (Colin Farrell, cikkindító fotónkon a film egy jelenetében), festőművésszel, pappal, titokzatos fiatal lánnyal, akiknek sorsát, a sztálini rendszerhez való kapcsolatát a menekülés során ismerheti meg a néző. A vizuális hatás egyik mestere, Peter Weir lenyűgöző természeti képsorral követi a menekülés-szenvedés útját a téli hegyektől az égető sivatagig. A kritikusok szerint a rendező túlságosan is rabja a tájnak, a menekülés stációi ismétlődnek, a film ezzel veszít drámai hatásából.
Ha Peter Weirnek nem sikerült, sokakban felmerül a kérdés, akad-e még hollywoodi rendező, aki megpróbálja a lehetetlent, a Gulag-filmet abban a korban, amikor minden szem a Közel- Kelet felé irányul, amikor trendi rendező csak a Kelet-Nyugat összecsapásáról akar filmet készíteni?
(Heti Válasz nyomán)
